Megemlékezés Tóth András – Bandi bácsiról

Kedves Családtagok!

Ebben a megszólításban mindnyájan benne vagyunk, akik most itt vagyunk, hogy emlékezzünk a Sárospataki Református Kollégium 20. században leghosszabb ideig szolgálatban álló főbajorosára, mindenesére, Tóth Andrásra, tanárok és diákok Bandi bácsijára.

Itt vannak saját családjának tagjai, Tóth András és Dobos Mária leányai és hozzátartozóik. Nekik is kedves és szívet melengető látni azokat a dokumentumokat, melyek az édesapa, nagyapa, dédnagyapa munkálkodásáról beszélnek.

Itt vannak, itt vagyunk egy nagyobb családnak a tagjai, akiket különböző élmények és érzelmek fűznek a pataki kollégiumhoz és így egymáshoz is.  Ennek a kollégiumnak a családi jellegét fejezi ki az a sokatmondó elnevezés, ahogyan évszázadok óta emlegetik ezt az iskolát: alma mater, azaz édes anya. Mit jelent ez? Azt, amit így olvashatunk a kollégium főbejárata árkádjai alatt Comenius és Lorántffy Zsuzsanna tiszteletére állított emléktáblán, magának Lorántffy Zsuzsannának megfogalmazásában: „Te látod Isten, mint az édes anya magzatait, a dajka az ő kicsinyeit, úgy igyekeztem nevelni Istennek és szegény hazánknak szolgálatjára.”

Tóth András, Bandi bácsi munkás élete legnagyobb részét abban az időben töltötte itt, amikor a kollégium nemcsak igyekezett, de tudott is alma mater lenni. Hadd emlékezzem és emlékeztessek arra, hogy milyen volt a kollégiumi élet az előtt a nagy változás előtt, amit a múlt század 50-es évei elején a Teológia bezárása, majd a Gimnázium államosítása hozott. Nemcsak a kollégium lelkiségének, szellemiségének megváltozását jelentette ez; de a közoktatás egész rendszere változott meg. Addig 10-11 évesen behozták ide a kisdiákot, és 8 évig itt tanult a gimnáziumban, vagy l2-l3 évig a Teológián, korábban a Jogakadémián, majd a Tanítóképzőben, és mint kész jogász, lelkipásztor vagy tanító hagyta el a Kollégiumot. (Talán ma már furcsán hangzik fülünknek, de elmondom, hogy a két világháború között egy évzárón a kollégium világi gondnoka így szólította meg a diákságot: nagyságos, méltóságos, nagytiszteletű és főtiszteletű urak! A diákok csodálkozva vagy vigyorogva kapták fel erre a szokatlan megszólításra a fejüket. A főgondnok így folytatta: Kérem, ne csodálkozzanak, mert azok lesznek, azok lehetnek, akiknek ez a titulus jár majd.)

Az múlt század 50-es évei óta a diákok már csak négy évet töltöttek a kollégium kebelében (vagy ötöt, aki megbukott), és a hétnek csak öt napját töltötték együtt az iskolában és az internátusban. Így nem kerültek olyan életformáló kapcsolatban sem a kollégiummal, sem egymással, mint a korábbi diáknemzedékek, mint mi, akik nyolc évet töltöttünk együtt, és a hétvégeken is itt voltunk, együtt voltunk, és az ilyenkor tartott önképzőkörök, sportkörök, bibliakörök és kirándulások adták diákéletünk maradandó és jellemformáló élményeit és áldásait. Azt a nagy változást, ami a régi és az új diákélet között volt, mutatja az is, hogy ilyenkor, hagyományosan június utolsó hétvégéjén tartott érettségi találkozókon a régen érettségizett osztályok maradékai itt vannak, az újabbak, fiatalabbak egyre kevésbé vagy egyáltalán nem. (Ők máskor, máshol tartják találkozójukat vagy nem is tartják azt).

Bandi bácsi élete, munkája ehhez a régi kollégiumhoz kötődött szívvel és lélekkel. Az akkori hat elemi befejezése után már a kollégium alkalmazásába került. 1927-től nyugdíjazásáig, 1960-ig a kollégiumnak első számú altisztje, ahogyan akkor mondták: főbajorosa volt. A kollégium – vagy ahogyan akkor mondták – a főiskola évenként megjelenő értesítőiben a tanárok és hitoktatók után az altisztek is fel vannak sorolva. Egyetlen név van ott, mely évtizedeken át olvasható: Tóth András neve.

Itt lakott családjával a Kollégium udvarán, a legrégibb épületben, amit akkor küldöttségi szállásnak neveztek, most a múzeum épülete. (Hat évig egy udvarban laktam Bandi bácsival és családjával; mint gimnazista a teológiai internátus lakója voltam; gyakran láthattam szép leányait; a teológus diákok más szemmel nézték őket; egyikük lelkészfeleség is lett). Mint aki itt lakott, állandóan itt volt, a kollégiumnak nemcsak mindenese, de gazdája is volt. A jó rendre ügyelt, nemcsak az épületeket tartotta szemmel, de a diákokat is. Nagy Barnától, a teológia nagytekintélyű tanárától, a kollégium többszöri közigazgatójától saját fülemmel hallottam, hogy kisdiák korában őt is – a teológia egyik tanárának a fiát! – elfenekelte Bandi bácsi. (Igen, így mondta: elfenekelte, és bizonnyal így is történt. És a pszichológusok minden vélekedése ellenére kiváló diák és tanár lett Nagy Barnából, aki mindvégig tisztelte és szerette Bandi bácsit.)

Mint a főiskola borainak kezelőjével olyan kapcsolata is volt a teológus diákoknak Bandi bácsival, hogy l-1 liter borért bármikor mehettek hozzá, hisz a lakása alatti pincében kezelte, őrizte a főiskola kitűnő borait. (Én magam is voltam nála 1 liter borért; egy teológus diák küldött le hozzá az internátusból, mint kis diákot; emlékszem is rá, hogy ki volt ő, és arra is, hogy 1 Ft „borravalót” kaptam ezért tőle, amit nem borra költöttem.)

Különösen nagy szolgálatot tett Bandi bácsi a Kollégiumnak 1944 őszén, amikor a front átvonult Sárospatakon. Mint mindenre számító gazda, a bor jó részét befalazta a pincében, és így maradt meg 400 hektoliter bor, amivel újra tudta indítani életét, munkáját a Főiskola. A kollégium épületét aknatalálat érte, és az ő éberségének, ottlétének köszönhetően nagyobb baj nem származott ebből. A Főiskola a háború után úgy is kifejezte megbecsülését és köszönetét Bandi bácsinak hűségesen végzett munkájáért, hogy ingatlant adományozott neki. Így szól az erről szóló határozat: „A Gazdasági Választmány 1945 évi október 1-én tartott gyűléséből jelenti hogy Tóth András főiskolai főbajorost a háborús állapotok idején tanúsított hűséges magatartásáért, mellyel főiskolánk sok pótolhatatlan értékét mentette meg a pusztulástó, megjutalmazni óhajtja. … Az Igazgatótanács Tóth András személyében a hűséges szolgálatot kívánja jutalmazni.” (Egy 306 nsz. öles telek volt a jutalom.)

Élete annyira hozzánőtt a Kollégiumhoz, hogy amikor nyugdíjba ment, és itt kellett hagynia a Kollégiumot, mely oly sok ideg otthonául szolgált, szomorúság sőt keserűség volt szívében. (Ezt ki is fejezte egy versben, amit majd hallani fogunk.) Egész élete, munkája megbecsülése volt az, és ő is megtiszteltetésnek vette, hogy a református gyülekezet presbiterévé választotta. Élete utolsó éveiben én is, mint a Gyűjtemények igazgatója, többször találkoztam vele leginkább a templomban, az istentiszteleteken. Pataki, kollégiumi élményeimhez az ő megismerése is hozzátartozott, és gazdagította, mindmáig gazdagítja életemet. Istennek legyen hála őérte.

Sárospatak, 2015. jún. 27. (T. A-ra emlékezés, és a kamarakiállítás megnyitása.)

Dr. Benke György